Férfi beszéd = Női beszéd?

Valószínűleg sok bosszúságot, netán felesleges veszekedést szült már az a nem meglepő felismerés, miszerint; mi nők teljesen másképp kommunikálunk, fejezzük ki magunkat, mint a „teremtés koronái”!?

Valószínűleg, egy igen elcsépelt, már-már unalmas témát feszegetek, de azért elkezdem filozofálgatásaimat, ki tudja, talán magam is rájövök egy pár hasznos dologra.

A minap egy romantikus este végén, lefekvéshez készülődve épp arról beszélgettünk párommal, hogy ki, milyen régen ment el barátaival/barátnőivel egyet szórakozni, és hogy ez mennyire hiányzik nekünk. (Illetve mennyire nem…). Szóval ő kibökte, hogy már nagyon szeretne egy igazán pasis éjszakát, nem kevés alkohol mennyiséggel megbolondítva…

Ekkor belőlem - mint mindig, előtört a féltékeny barátnő, hisz az én barátom a legjobb fej, a leghelyesebb… stb. és mi lesz, ha erre valaki más is „rájön”? :-) Ezen alapgondolatok tartanak félelemben. Persze, az előző mondatba, némi önirónia, és szarkasztikus humor is vegyül, de lényegében tényleg úgy gondolom, ill. tapasztalom, mennyire nehéz egy számunkra megfelelő partnert találni, és hát, ha megvan ki jobban-, ki kevésbé próbálja mindenáron megtartani. Talán pont ebből a „mindenáronból” kellene engednem, hisz ettől olyan erőltetett, és kétségbeesett lesz a dolog. De visszatérve az egyik legbutább női mondatra, amit feltehettem ekkor neki:

- „Ugye nem fogsz csajozni, ha elmész a haverokkal, és kicsit többet iszol, mint kellene?”

Hát én nem tudom, nőtársaim mit gondolnak erről, mert én tényleg csak a saját gondolatomat tudom közvetíteni, de én erre valami „Téged szeretlek, csak Te kellesz, alkohollal, és alkohol nélkül is. Különben sem azért megyek; csak egy kis lazításra vágyom a barátaimmal.” Szóval ennyi. De mit mondd erre egy pasi? Az én párom, aki tudom, hogy szeret! „Nem, mert nem lesznek ott csajok.” Na, akkor már tudtam; kár volt ebbe belemennem csak fölöslegesen idegesítem fel magam, mert innen már csak rosszabb lesz. Mert én „csak” annyit vártam tőle, hogy megnyugtasson, és hogy mondja ki „nyolcászötvenedjére”is, hogy; Soha nem tenném, vagy Csak Te vagy nekem, vagy bármilyen közhelyes, de felettébb megnyugtató rövidke mondattal beértem volna. De tényleg! No, de ez? Azért nem mert nem lesznek ott lányok? Hát persze hogy újabb kérdéseket „kellett” feltennem neki, amivel bravúrosan elrontottam az addigi romantikusra sikerült esténket. A további kérdéseimre sem kaptam jobb választ, sőt… „Szerintem nem tenném. Nem hiszem, hogy lenne olyan szituáció…” stb. Szóval mire kettőt előre lépnék a „nem féltékenykedem többé, bízom magamban, és –ezáltal- benne (is)” programomban, arra úgy alakítom a dolgokat, hogy inkább hármat hátra lépek önbizalom, bizalom témában. Pedig hányszor hallottam, hogy a féltékenységgel végérvényesen elrontom a kapcsolatot, de mintha egy belső erő olykor-olykor hatalmába kerítene… és akkor, bumm! Szó szerint elborul az agyam, és ahogy jött, pár perc…- na, jó néha fél óra- el is múlik, és újra tisztán látok, de akkor már mindegy, már magamra haragítottam azt, akit legkevésbé szerettem volna…

Talán igaz lehet, hogy a férfiak nem szeretnek feleslegesen beszélni, ritkábban szólnak, mint mi, nők, de annak bizony súlya van. Hmm… bár ha belegondolok, hányszor hallottam már férfiakat egymás között pletykálkodni. Otthon persze már kevésbé beszédesek. Talán az lehet a probléma alapja, - de az én problémám alapja bizonyosan-, hogy a buta „tesztkérdéseimre”, ha nem az általam elképzelt választ kapom, rögtön elfog a gyanakvás, és a kétségbeesés, holott tudom, hogy szeretnek, és megbízható párom van, aki tisztel annyira, hogy nem egy harmadik féllel „oldja meg” az esetleges problémáinkat. Ennek ellenére mégis fel tudnak zaklatni a „nem megfelelően használt” szavak, ami azt hiszem butaság! Talán kellő önismerettel, higgadtsággal, és reális élet- és értékszemlélettel elkerülhetők ezek a felesleges, tulajdonképpen általam/általunk gerjesztett viták, veszekedések.

Tulajdonképpen, a mai napig nem tudom eldönteni, valóban kimondható-e; hogy a két nem, alapvetően másként kommunikál. Mi van akkor, ha bizony vannak párok, akik megfelelő módon tudnak egymással kommunikálni?

Vagy „csak” a szavak, mondatok mögé „látnak”, és nem kerítenek ezeknek óriási jelentőséget? Ezzel elkerülve a félreértett/nem értett szavakból adódó felesleges konfliktushelyzetet, és az örökös vitákat?! Vagy az egész tanulható? Hát remélem…

Így a végére kiderült, semmiféle eget rengető „igazságot” nem sikerült felderítenem, sőt egyre több kérdésem lett, de legalább arra rájöttem már; hogy felesleges „csak” a szavakon lovagolni, ha amúgy minden más rendben van a kapcsolatban. Sőt! Talán nem is csak felesleges, hanem veszélyes is… hiszen amúgy is gördít elénk az élet számtalan nehézséget, megoldandó problémákat, legalább mi ne generáljunk magunknak hasonló helyzeteket…

P.R.