Múlt, jelen, jövő

Ha újra gyerek lehetnék! Mit nem adnék, ha az időben visszarepülhetnék! Újra gondtalan életet élhetnék. A legnagyobb dilemmám az lenne, épp mit vagy mivel játszanék. Vajon milyen gyakran sóvárgunk a múlt felé?

Persze, utólag könnyű ezt mondani. Könnyű mindennapjaink kihívása elől a múlt irányába vágyakozni. Ahelyett, hogy itt százszázalékosan helytállnék, hogy minden idegvégződésemmel a jelenre, a mostra koncentrálnék. Igen, így, egy magasabb tudatszinten könnyen sopángok az újrakezdés lehetőségén. De ez nem más, mint önámítás. Korábbi választások, cselekedetek újragondolása, átértékelése, deriválása. S az egésznek vajmi kevés értelme. Felesleges önmarcangolás, önsanyargatás. Hisz ha anno valamit nem nyertem el, nem kaptam meg, nem szereztem meg, nem tulajdonítottak nekem…mindez az élet műve. A sors különös fintora. Hiszem, hogy így van. Alapvetően megtervezhetjük életünket, de van úgy, hogy a sors keze erősebb. Közbeszól, megálljt parancsol, máshová terel. Holott nem így tervezted.

S ha még nem is jött el a siker, nem foglalkozom vele. Ha még nincs meg a „démonom”, nem érdekel. Majd jön, ha itt az ideje. Amikor jönnie kell. Ez lesz az, ami nap mint nap feltüzel. Ami nem csupán kíváncsivá, kitartóvá, érdeklődővé, szorgalmassá tesz. Több annál. Biztosítja, hogy tegyem, amit tennem kell. Hogy az adott nap épp esedékes minden kihívásának, kötelességének a lehető legmaximálisabban feleljek meg. Ez a vezérfonal, mely az önbeteljesedés felé vezényel.

De amíg ez pontosan nincs is meg, míg ki nem rajzolódik, csupán valamennyire körvonalazódik előttem, addig is élni kell. Az élet minden pillanatát értékelni kell. Mert ez egy ajándék, melynek hatalmas dobozában elmerülni mindenképp érdemes. Melynek múló, de boldog történéseit egyszerűen érezni kell. Kis meglepetések. Nem várt dolgok. Kiérdemelt eseménysorozatok. Mind-mind jönnek, úton vannak felénk, csak várnunk kell. Türelemmel. Ha kell, egész sorsunkkal.

Ezt gyakorolva, ezen szempontokat szem előtt tartva, hiszem, hogy meglesz az a bizonyos „átelleni valóság”, ha úgy tetszik végcél. Annak elérését szem előtt tartva, ám bódító homályába nem belefeledkezve, szédítő hatásától meg nem részegülten koncentrálok a mindennapos feladatokra, tevékenységekre.

Dömötör Edina